Helló, ÍzRájder vagyok.
Egy viszonylag újkeletű amerikai jelenség, az úgynevezett gourmet food truckok mozgalma sarkallt arra, hogy a gasztrovilág egének szokásos vertikális pásztázásától elrugaszkodva inkább a horizontális szemlélődés mellett döntsek.
Vertikalitáson, természetesen, azt - az egyébként a franciák által kifejlesztett - párás magasba tekintést értem, amelynek egekbeli fókuszában a séf mint Művész, újabban mint Tanító, sőt mint Guru és (részben feng shiu tanácsadó) heyezkedik el.
Az örökké éhes esztétikai érzék ilyetén táplálása, persze, épp oly normális, mintha jegyet váltanánk a Van Gogh-kiállításra, de közben azért lássuk be: a tömegek nem Gordon Remsayhez vagy Jamie Oliverhez térnek be vacsorálni.
A filozófia alapkérdése, ugye, ez: miért van egyáltalán valami, miért nem inkább a puszta semmi? A miénk: található-e gyémánt félkrajcár a tömegkoszt szemtédombján?
Vitaindító példának éppen eme gourmet food truckokat említem, amelyek lényege: finoman adni olcsót és jót. A fast foodos szemlélet itt száműzött, kész alapanyagokból senki nem dolgozik; az egész nem más, mint rousseau-i visszatérés a valódi paradicsomhoz, az állatból készült húshoz - ecetet rá, ecetet rá!
Csendben jegyzem meg: automatikusan bevillanhat az Üvegtigris, mint a mindent megelőző magyar lelemény példája. De ne feledjük: az Üvegtigris Lalija azért nem egy ízrájder, gondoljunk csak arra, ahogy összeszabja a hotdogot! A filmet szeretjük, de nem a kulináris gyönyör miatt. Épp azt mutatja, hogy a gyorséttermi ágazatban is vannak mélységek és magasságok - itt az előbbi tátong setéten.
Adjuk hát ki a jelszavakat: keresd a mesterember séfet! Éljenek a konyhák élmunkásai! Találjuk meg együtt mindennapi kenyerünk szállítóit.
Szóval irány az utca, és lássuk, mit eszünk valójában!
