(Hadd kezdjem képzavarral!) Szeretnék rögvest pontot tenni a tévedés setét egét borító felhő végére: az utcai étkezés nem a csórók kiváltsága - tekintsük a 'csóró'-t akár a Pasolini-féle, akár a Voga és Turnovszky által megénekelt aspektusból.

Linda Civitellót idézem, aki kiváló munkájában (Cuisine and Culture - A History of Food and People. Wiley 2004) leírja ugyan, hogy a római bérházakban nem volt konyha ezért az ott lakó alsóbb néposztályokbeli polgároknak utcai árusoktól kellett beszerezni az éllemiszert, de azt is említi, hogy a gazdagok, akiknek a családi körben elköltött reggeli és vacsora volt a fő étkezés, ebédet ugyancsak az utcáról hozattak.

Igaz, ez a szó szoros értelmében nem utcai étkezés, és mégis az.

Namármost erről jut eszembe, amit Stephen Mennel ír (The sociology of food : eating, diet and culture. Sage Publications, 1993), tudniillik, hogy az úgynevezett take away már jóval a McDondald's megjelenése előtt ismert volt; bizonyság erre az Angliában és Ausztráliában

oly népszerű fish & chips műfaj.

A premisszákat tehát kövesse a konklúzió: utcán enni és/vagy haza vinni az ételt nem ciki, nem alantas, és a módszer feltalálásához nem volt szükség a hamburgerláncokra, mint előképre: benne gyökerezik a kultúránkban.

(ÍzRájder)