Kintfőzde

 Nem kevesebbre kellett rájönnöm, mint hogy május 1. tulajdonképpen az illegális kommunizmus vágyott street foodjának eljövetele.

A csepeli munkásság történetét tanulmányozva tények garmadával tudjuk ezt bizonyítani. A harmincon felüliek kötelező tanulmányaikból talán még emlékeznek, hogy az illegális kommunizmus elsősorban vendéglőkben burjánzott. Baksay Zoltán például megemlíti a Csepel története című, 1965-ben megjelent könyvben közzétett tanulmányában, hogy a szocdem párt alapvetően a Fő utca 1. alatti vendgélőben, míg a Vas- és Fémmunkások, valamint építőmunkások helyi csoportja a Szeltner-féle vendéglőben gyülekezett.

Ez utóbbi igen fontos, ugyanis később ez adott helyet az első Munkásotthonnak, sőt egyes források szerint itt tartották Magyarország első "vörös keresztelőjét", amely szertartást később, az államszocializmus éveiben névadó ünnepségként ismertünk.

Zachár László Csepel története című, 1974-ben közzétett munkájában említi a Szarka-féle vendéglőt, mint a szervezkedések helyszínét, illetve Beck Lőrinc vendéglőjét, ahol munkásolvasóterem nyílt.

Namármost Baksay szerint 1901. április 28-án, vasárnap du. 3 órakor a csepeli szocialista munkások Szeltnernél vitatták meg május 1. ünneplésének jelentőségét.

Tegyük hozzá: a szocilaizmus éveiben az irodalom a kénye kedve (illetve aktuális mondandója) szerint keverte a munkásmozgalom történetében a kommunistát és a szocdemet, amely utóbbi hol bátor fegyvertárs, hol reakciós jobboldali szemét volt számára. Annyi bizonyos, hogy a szocdemek a korai időktől felvonulhattak, ami a kommunisták szemében később jobboldali elhajlásnak minősült.

Az viszont tény, hogy a komcsik is ki akartak szabadulni az elszigeteltségből, ők is kint akartak lenni május 1-jén. Mindez csak 1945 után valósulhatott meg, amikor végre fenyegetettség nélkül hódolhattak a veres street foodnak, vagyis a sör-virsli párosításnak.

(ÍzRájder)

Gyula városa sok mindenről nevezetes; például arról, hogy az 1858-ban megnyílt Pest-Arad vasútvonal jól elkerülte, és csak 1871-ben kapcsolódott be a Nagyvárad-Fiume vonalon keresztül a nagy vérkeringésbe, addigra azonban már Békéscsaba lett a régió központja – de ez mai vizsgálódásunk szempontjából prehisztorikus előjátéknak tekinthető.

 Olyik felfedező a húsgyár (s vele a neves kalbász) miatt említi a várost, olyik a fürdő vagy a várszínház miatt, amelynek némely nyári előadását – mint arról a sajtó tudósít – muszáj letiltani a vártó kecskebékáinak iszonyú kuruttyolása miatt.

 Én azonban három más érdemet említenék. Az egyik, hogy Gyula igen szép, rendezett, tiszta város, amely karakterében inkább idézi a pannon táj ékszerdobozait, mintsem a szikár, s általam amúgy nagyon kedvelt Alföld népes településeit (lásd Petőfi kirohanásait a debreceni viszonyok ellen!). A másik, hogy emez az országnak egyetlen olyan szeglete, ahol a fagylaltot nem gombócban, hanem gömbben mérik. A harmadik pedig mai szemlénk tárgya.

A rettentően szerényen Hamburger Bárnak keresztelt intézményről van szó, Gyula egyik ikonjáról. Fennállásának legalább két évtizede alatt átnevezhették volna Feri bácsi betérőjére,  vagy Délutáni Menzára, vagy – a városban érettségizett feleségem megjegyzését kopírozom itt – Gyula nagy szülötte után akár Erkel Ferenc Hamburgerezőre is, de nem: maradt Hamburger Bár. 

A legutóbbi időkig csak utcai kiszolgálással működött oldalt, de ma már széles portál is várja a Béke sugárút szökőkútja felől érkezőket, a portál mögött pedig jól kitalált, tiszta, kellemes hangulatú étterem rejlik. Érdemes megjegyezni, hogy az utcai ablaktól nem messze lángosos működik; a két vendéglátós hely – legalábbis szellemi – kapcsolatát a helybeliek „a lángososig állt a sor” megjegyzéssel szokták jellemezni.

A Hamburger Bár nem csak Gyulát látja el, rokoni informátoroktól tudom, hogy a környékbeli településekről szokás péntek vagy szombat esténként beugrani, és húszasával hazavinni a burgert vagy a dönert a szomszédoknak, barátoknak satöbbi.

Az étlapon a hamburger legalább két tucatnyi változata szerepel, valamint kebab pitában. A pékáru helyben készül, ami nagyon nem mindegy. Nem hittem volna, hogy dönerben nekem tudnak újat mutatni, pedig de. A kívül ropogós, belül omlós pitába rejtett pulykahús, zöldség igen ízletes. Egy adag 600 Ft, ami átlagos árnak tekinthető.

Egy hiányosság: a húsz év alatt felfejlődött étterem igen jól menedzselt, a vendéglátós portálokon is ott a kínálata, de saját honlapja nincs. Még abba érdemes volna beruházni.

Mindenesetre nekünk igen kellemes pünkösd kora délutánunk telt ott, amelyet a 100 éves cukrászdában folytattunk néhány gömb fagylalt mellett.

(ÍzRájder)

 Nos, kérem, a brit riporterek felfedező kedvét nehéz volna überelni (magyarul: überolni), bizonyság erre a következő film is. A stáb Peking utcáiról tudósít, természetesen ételek, ízek után kutatva. Tisztességes munka, el kell ismerni, és bónuszuként kínai rapet is hallgathatunk. (A film több részes, de innen elindulva letölthetők a folytatások is.)

www.youtube.com/watch

(ÍzRájder)

Örömmel jelenthetem azt, amit az UFO-kutatók is hisznek: nem vagyunk egyedül. Persze, én most a derék vendorok és utcai ízvadászok felkutatásáról beszélek - a témának ugyanis elég tisztességes nemzetközi irodalma van, a bloggerek világában is. Angol nyelven publikáló kollégám nem túl szép, de tartalmas és izgalmas weboldalt üzemeltet itt: www.travelbyfood.com/

A szerző kényelmes életformát választott: utazik, eszik és ír; nekünk pedig nincs más dolgunk mint elolvasni, amiben leírja, hová utazott, és mit evett.

Ízelítő amonnan:

Száradni kitett falat Koppenhágában, háttérben a karakteres, mondhatni ikonikus helyi épületek. A Great Gourmet Dog nevet kapta ez a kompozíció. Egy kóstolást megérne az amerikai eredeti eme viking verziója.

Ez a felvétel ugyanonnan való, ha hiszünk a szerzőnek - márpedig miért ne hinnénk! Kérem tisztelettel, szerintem ez típuspélda arra, hogy milyen perverz módokon lehet variálni az egyébként nem túl szofisztikált hot-dogot. Emitt a baconba csavarás adná meg a pikantériát, valamit aa helyi jellegű kifli - a rátétek már ismertek máshonnan.

Ezt ellenpéldának szánom. A csodás Bajorföld Fussen nevű városából való, és - ha a kolbászt (bratwurst) tekintjük - minden bizonnyal helyi ízeket kell feltételeznünk benne, sőt - a magyar sültkolbászhoz hasonlóan - a gyorséttermi trendekkel történő szembe küszködést is elhihetjük neki. A tálalás éppen nem fantáziadús: a félbevágott zsemlyére sederített wurst a hot-dog stílusra hajaz, de szerzőnk szerint finom, megér 2,20 Eurót.

További kellemes böngészést, have a nice trip, bon appetit!

(ÍzRájder)

(Hadd kezdjem képzavarral!) Szeretnék rögvest pontot tenni a tévedés setét egét borító felhő végére: az utcai étkezés nem a csórók kiváltsága - tekintsük a 'csóró'-t akár a Pasolini-féle, akár a Voga és Turnovszky által megénekelt aspektusból.

Linda Civitellót idézem, aki kiváló munkájában (Cuisine and Culture - A History of Food and People. Wiley 2004) leírja ugyan, hogy a római bérházakban nem volt konyha ezért az ott lakó alsóbb néposztályokbeli polgároknak utcai árusoktól kellett beszerezni az éllemiszert, de azt is említi, hogy a gazdagok, akiknek a családi körben elköltött reggeli és vacsora volt a fő étkezés, ebédet ugyancsak az utcáról hozattak.

Igaz, ez a szó szoros értelmében nem utcai étkezés, és mégis az.

Namármost erről jut eszembe, amit Stephen Mennel ír (The sociology of food : eating, diet and culture. Sage Publications, 1993), tudniillik, hogy az úgynevezett take away már jóval a McDondald's megjelenése előtt ismert volt; bizonyság erre az Angliában és Ausztráliában

oly népszerű fish & chips műfaj.

A premisszákat tehát kövesse a konklúzió: utcán enni és/vagy haza vinni az ételt nem ciki, nem alantas, és a módszer feltalálásához nem volt szükség a hamburgerláncokra, mint előképre: benne gyökerezik a kultúránkban.

(ÍzRájder)

"Szagold meg, fogd meg, kóstold meg - és csinálj valamit!" - mondta volna állítólag a főzős csatorna szakácsa a képernyőről kilépve a koreai bevándorló családból származó Roy Choinak, aki a készülék előtt cheetost majszolva gondolkodott arról, hogy miből tudna megélni.

A Time magazin két kolumnát szentelt a Kogi's hálózat létrehozójának. A ma már elég jól boldugoló ázsiai-amerikai fickó egyike volt azon piníroknak, akik felismerték: az exkluzív éttermek és a gyorstáp között akkora piaci rés tátong, mint egy maxi pizza. Choi ma már több furgonból árul gyorsan elkészülő, de kizárólag valódi alapanyagokból készülő ételeket. Kínálatára jellemző több egzotikus konyha keresztezése.

A furgonok (gourmet food trucks) ma már Államok-szerte ismertek. A cégek a Twitteren és a Facebookon közlik, a következő napokban hol és mikor árusítanak - és a tömeg vevő a kezdeményezésre. A jelenséggel elég komoly orgánumok foglalkoznak: Wall Street Journal, CNET, Daily Pennsylvanian.

Ízelítő a járgányok kínálta vizuális élményből:

Kérdés: mennyi időt kellene a magyar bürokrácia erdeiben tölteni, ha valaki egy ilyen vállalkozást szeretne indítani?

(ÍzRájder)

 Helló, ÍzRájder vagyok.

Egy viszonylag újkeletű amerikai jelenség, az úgynevezett gourmet food truckok mozgalma sarkallt arra, hogy a gasztrovilág egének szokásos vertikális pásztázásától elrugaszkodva inkább a horizontális szemlélődés mellett döntsek.

Vertikalitáson, természetesen, azt - az egyébként a franciák által kifejlesztett - párás magasba tekintést értem, amelynek egekbeli fókuszában a séf mint Művész, újabban mint Tanító, sőt mint Guru és (részben feng shiu tanácsadó) heyezkedik el.

Az örökké éhes esztétikai érzék ilyetén táplálása, persze, épp oly normális, mintha jegyet váltanánk a Van Gogh-kiállításra, de közben azért lássuk be: a tömegek nem Gordon Remsayhez vagy Jamie Oliverhez térnek be vacsorálni.

A filozófia alapkérdése, ugye, ez: miért van egyáltalán valami, miért nem inkább a puszta semmi? A miénk: található-e gyémánt félkrajcár a tömegkoszt szemtédombján?

Vitaindító példának éppen eme gourmet food truckokat említem, amelyek lényege: finoman adni olcsót és jót. A fast foodos szemlélet itt száműzött, kész alapanyagokból senki nem dolgozik; az egész nem más, mint rousseau-i visszatérés a valódi paradicsomhoz, az állatból készült húshoz - ecetet rá, ecetet rá! 

 Csendben jegyzem meg: automatikusan bevillanhat az Üvegtigris, mint a mindent megelőző magyar lelemény példája. De ne feledjük: az Üvegtigris Lalija azért nem egy ízrájder, gondoljunk csak arra, ahogy összeszabja a hotdogot! A filmet szeretjük, de nem a kulináris gyönyör miatt. Épp azt mutatja, hogy a gyorséttermi ágazatban is vannak mélységek és magasságok - itt az előbbi tátong setéten.

Adjuk hát ki a jelszavakat: keresd a mesterember séfet! Éljenek a konyhák élmunkásai! Találjuk meg együtt mindennapi kenyerünk szállítóit.

Szóval irány az utca, és lássuk, mit eszünk valójában!